demeronológia

_____________________________________________________________

2004. szeptember 30., csütörtök

_____________________________________________________________

Ma vettük észre, hogy eltünt a Gy harmónikája. Szomorú. Sőt nagyon szomorú. Nem is értem. Menjen a fenébe az aki elvette. A kúrva életbe!!! Ez nagyon nagy érvágás a zenekar életében. Anyagi és erkölcsi, sőt elvi értelemben is. A büdös picsába!!! Ha megtudhatnám, hogy ki volt...!
demero írta 20:36-kor |

_____________________________________________________________

2004. szeptember 21., kedd

_____________________________________________________________

Erőst fenyeget az esti próbakezdés időpontja. Hajaj!!! Megyünk szopni, megyünk szopni...
demero írta 16:47-kor |

_____________________________________________________________

Hosszas kihagyás után, ismét itthon. Nagyon sok minden történt azóta velem. Hajrá nekem. Azt hiszem, nagyjából bepótoltam a nyár szerencsétlenségeit, bár az elvesztegetett időt nem lehet behozni. És a sok szomorúságot sem.
demero írta 16:42-kor |

_____________________________________________________________

2004. augusztus 16., hétfő

_____________________________________________________________

BL barátom órák óta azon dolgozik, hogy online játszhassunk egymással, de eddig ez nem igazán jött össze. Ha valaki tud segítsen neki itt: www.bajla.freemail.hu
demero írta 22:25-kor |

_____________________________________________________________

2004. augusztus 15., vasárnap

_____________________________________________________________

Elképzelhető, hogy lassan kényszerszünetet kell tartanom a blogolásban. Ennek szubjektív okairól majd később. Borzasztóan fog hiányozni. Addig is megpróbálok rengeteg időt eltölteni itt.
demero írta 17:10-kor |

_____________________________________________________________

2004. augusztus 14., szombat

_____________________________________________________________

Szóval ez még mindig az a csodálatos kaland. Hajrá nekem.
demero írta 19:41-kor |

_____________________________________________________________

Szóval, rakoncátlankodik a gyomrom. Alighanem túlzabáltam magam, bár a végefelé kihülőben volt a pörkűt, így lehet, hogy az nyomja a gyomromat.
demero írta 19:30-kor |

_____________________________________________________________

Kellemes családi ebéd után, kevésbé kellemes időmérőedzés a Forma 1-ben. Sajna nagyon nem volt rendben a Mercedesek szereplése.
demero írta 17:47-kor |

_____________________________________________________________

Nyugodalmas, békés jó éjszakát, kívánok mindenkinek. Repüljünk együtt álommanó szárnyán egy igazabb világ felé...
demero írta 0:08-kor |

_____________________________________________________________

2004. augusztus 13., péntek

_____________________________________________________________

Nagyszerű nap volt ez a mai nap. Elkezdődött az emberi teljesítmény határainak feszegetése. Meglátjuk ki hova, meddig jut.
demero írta 23:23-kor |

_____________________________________________________________

Még mindig én vagyok egy álom közben. Bárcsak szavakba tudnám önteni azt az élményt amit e, avagy az néhány óra nyújtott, míg mi ketten összefogtunk, a BMW Z4-es és én.

demero írta 22:25-kor |

_____________________________________________________________

Wass Albert:

A költő és a Macska

Miután a falak összedöltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költő maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolództak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költő még mindig ott ült és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dőlt kőfalak között szél suhogott, és denevér. Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül előbújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költőt, odajött, s leült a lába mellé.

- Te miért maradtál itt? - kérdezte a költő. - Hiszen mindenki elment.

- Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz - felelte a macska. - Mi nem szoktunk elmenni.

- Nem is tudtam, hogy ilyen hűségesek vagytok - mondta elismerően a kőltő.

- Mi nem vagyunk hűségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te, és mit csinálsz itt egyedül?

- Költő vagyok és siratom a várost - felelte a költő.

A macska gondolkozott ezen, aztán bólintott.

- Siratod a várost. És azután?

- Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt.

- Az egereket is megírod - kérdezte kíváncsian a macska - akik lyukakat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedöljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak fel, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek?

A költő bólintott.

- Mindent megírok.

- Akkor jó - felelte a macska, és lefeküdt a költő lábaihoz. - Én majd várok addig.

- Mire vársz? - kérdezte csodálkozva a költő. - Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat?

- Dehogy - mondta a macska -, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok megeszem őket.

- Praktikus vagy - ismerte be a költő.

- Macska vagyok - felelte a macska egyszerűen.

A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott o holdöntözte téren.

- Miért gondolod, hogy visszatérnek? - kérdezte egy idő múlva a költő, s a foga megkoccant, mert fázott.

- Tudom, nem gondolom - felelte a macska. - A rigók mindég visszatérnek.

Aztán csak ültek, ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat.

- A múltat írod most? - kérdezte egy idő múlva a macska kíváncsian. A költő bólintott.

- A múltat írom. Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatérő gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az öregeket, ahogy a kandallóknál ülnek? Látod őket?

A macska szűkre húzta a szemét.

- Látom - felelte.

- Érzed-e az otthonok melegét. a virágzó kertek illatát? - kérdezte a költő.

A macska szemében megvillant sárgán a holdfény.

- Érzem - felelte.

- Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót lefüggönyzött ablakok mögött?

- Hallom - felelte a macska és ásított. - És most mi lesz?

- Semmi - felelte a költő. - Remeték leszünk.

- Hát jó - sóhajtott a macska -, legyünk remeték!

Azzal összegöngyölődött a költő lábainál, és lehunyta szemét. A költő pedig, akiből remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytől sápadt romokat. Dőlt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász. Hideg csillagokból csöpörögni kezdett a harmat. A hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költő lábainál.

- És most mi lesz? - kérdezte.

A remete, aki valamikor költő volt, megvonta a vállait szomorúan.

- Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom.

- Nem tudod? - csodálkozott a macska. - Hogy lehet az? Hiszen te vagy A költő.

- Mégsem tudom - ismételte a remete. - Nem tudom, hogyan fogjak hozzá.

- Ó, hiszen ez nagyon egyszerű! - vidámodott föl a macska. - Építs egy házat, amelyikbentűzhely van, meg tej. A többi majd jön magátol.

A remete, aki szeretett volna költő lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá melegedni a tejet. A melegedő tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tűz és tej szagától.

- Most sem tudod még megírni az Istent? - kérdezte.

- Most már, azt hiszem, tudom - felelte a remete, akiből újra költő lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. - Ide figyelj!

Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az első napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egy egész kis kört tisztított meg a kályha körül.

- Kezdetnek jó - bólintott a macska -, már van otthonunk. Most aztán igazán megírhatod Istent.

- Már meg is írtam - felelte a költő, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben. - Látod az új várost? - kérdezte a költő.

- Látom - bólintott a macska.

- Hallod a születendő gyermekek kacagását az építendő iskolákban?

- Hallom - felelte a macska.

- Érzed a jövendő otthonok melegét? Ültetendő virágok illatát?

- Érzem - felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. - Érzem. Költő vagy igazán, és megírtad Istent.

Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsőnek, s a szeme megcsillant.

- Rigók - mondta. Látod, hogy visszajöttek? Élő rügy után kutatnak az égett bokrokon.

- Mit gondolsz, találnak? - kérdezte aggódva a költő.

- Persze, hogy találnak - felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek mindég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költők - tette hozzá nagylelkűen -, akik minden földindulás után előbb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsájtasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal. Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költő mosolyogva nézett utána, s ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta őket, hanem alapnak egy új város alá.

demero írta 21:46-kor |

_____________________________________________________________

Nagyszerű délutánt töltöttem el BL barátom társaságában. Elmentünk sétálni. Kellemes nyári délutánnak néztünk elébe. Nem volt izzasztó, mégis érezni lehetett a nap átlényegítő, fenntartó energiáját. Egy korsó sör társaságában vérgre szót válthattunk egymás dolgairól, leginkább az enyéimről. Aztán megintcsak sétáltunk, fényképeztünk, fára másztam, rakosgattam a kis patakban a csillogó köveket, melyek mintha rám mosolyogtak volna örömükben, hogy végre valaki velük is foglalkozik. Valaki árulja el nekem: melyik a valóság? Az álmatag, unalmas, hányingerszerű hétköznapok, vagy ezek az apró pici csodák az ember életében.
demero írta 20:22-kor |

_____________________________________________________________

Hosszas küzdelem után, sikerült elhelyeznem egy képet magamról, munka közben. Szóval ez is a munkám része volt. De jó volt nekem... Most sajnálom magam.
demero írta 20:15-kor |

_____________________________________________________________

demero írta 20:13-kor |

_____________________________________________________________

2004. augusztus 12., csütörtök

_____________________________________________________________

Hivatásom a színház, életem a zene, szerelmem az autók.

demero írta 23:41-kor |

_____________________________________________________________

Ismét eltelt egy nap. Mintha egy tüske ütötte volna fel a fejét közöttünk. Lehet, hogy vaklárma, de nekem mindig jók a megérzéseim. Márcsak azért is gyanú. s, mert hallgatunk róla, mint nyuszi a húsvéti kosárban. De ez már csak így marad.
demero írta 23:36-kor |

_____________________________________________________________

Borzalamas, fülledt hőség bombázza érzékszerveim. Jó lenne valahol a vízparton, vagy bárhol, csak ne a színészház álmatag, nyári pangásában fortyogni.

demero írta 13:45-kor |

_____________________________________________________________

Wass Albert:

A barátságról

Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett. De volt három barátja. Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban. A másik folyamatosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen. A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bűnös társadalmi rendszerben. Addig, amíg az ember elhitte mindezt és felakasztotta magát az erdőben egy fára.

A három barát pedig összeült búsulni a fa alá és azt mondották:

-Szegény meghalt ugyan, de fontos, hogy mi hűséges barátai voltunk.

Valahányszor a barátságról gondolkozol, jusson eszedbe ez a kis történet. És gondolj a következőkre:

1. A barátság nem azt jelenti, hogy jogod van beavatkozni embertársad belső életébe.

2. A barátság nem hatalmaz föl arra, hogy tapintatlan és neveletlen légy.

3. A barátság nem azt jelenti, hogy valaki korlátlanul önzéseink rendelkezésére áll.

4. A barátság nem jogcím arra, hogy jellemhibáinkat feltétlenül és kötelességszerűen megbocsássák.

5. A barátság nem arra való, hogy valakit meggyőzzünk a magunk álláspontjának igazságáról, mindössze arra alkalmas csupán, hogy mások álláspontjait megértsük.

6. A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.

7. A barátság oka nem lehet sem a véletlen, sem az egymásrautaltság. Még kevésbé azonos világnézeti beállítottság, vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.

Az emberi lélek valami olyan titka ez, mint a zenének a hangok harmóniája. Nem azonosak, de kiegészítik egymást. Az igazi barátság olyan az emberi világ diszharmóniájában, mint egy finom halk akkord.

demero írta 13:38-kor |

_____________________________________________________________

Bob sokat merengett a mult rengeteg útvesztőjén. Ha így történt volna, ha úgy lett volna. Ez igazából ki is töltötte a szabadidejét. Nem mindig volt ám ilyen plasztelin emberke. Régebben igazi vadócként tartották számon az életértelmezések nagykönyvében. Imádta a veszélyt, a szélsőségeket, az extrém helyzeteket. Elég volt neki a természet lágy ölére hajtani a fejét és más már nem is érdekelte. Történt egyszer, amikor még kamaszodott, hogy úgy gondolta megbírkózik egyedül is az éjszakai erdővel. Ott maradt egyedül. Minden rendben volt, sétált, hegyet mászott, fekhelyet készített, tüzet rakott, megvacsorázott aztán rendet rakot maga körül, hogy nyoma se maradjon az ő lakomájának. Esteledett. Ahogy egyre lejebb ereszkedett az éj álmatag sötétsége, úgy nőttek a fenyvesek gonosz óriássá. Ezzel párhuzamosan ment össze az ő kis lelke. Nem bírta tovább. Rohant neki az erdőnek, addig szaladt míg össze nem esett. Amint ott pihegett magatehetetlenül a fák között, egyszercsak meghallotta az erdő sóhaját. Már nem is volt annyira átláthatatlan az éjszaka. Kitisztultak a neszek. Meglátott egy süncsaládot amint szomjukat oltani igyekeztek a patakhoz. Lassan összeszedte magát és megpróbált visszatalálni a fekhelyéhez. Közben találkozott az erdő lakóival, látta az éjszakát. Hajnal hasadtára meg is találta szégyenteljes futásának kiindulópontját. Akkor, azon az éjszakán felnőtt, többé nem érezte a félelem ízét, viszont sokkal óvatosabb lett az élet hétköznapjain.
demero írta 13:19-kor |

_____________________________________________________________